A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata már útban van hazafelé a Bogotai Színházi Fesztiválról, amelyre a Tompa Gábor rendezte Leonce és Léna című előadás kapott meghívást. A fesztiválon szerzett benyomásokról intézményünk igazgatóját kérdeztük, ugyanakkor Tompa Gábor a kolumbiai rendezők és színészek számára tartott workshopjáról is beszámolt.

- Hogyan fogadták a kolozsvári magyar színházat a bogotai fesztiválon, mennyire számít kuriózumnak egy ilyen méretű eseményen egy Kolozsvárról érkező társulat?

 - A bogotai fesztivál méreteiben valóban a világ legnagyobb színházi fesztiválja. Csupán az avignoni vagy az Edinburgh-i fesztiválokkal lehetne összehasonlítani, de költségvetésben és a "nagyprodukciók" tekintetében azokat is meghaladja. Itt minden földrészről vannak meghívott előadások, és nincs külön fő- és úgynevezett "off" kategória, a szervezők a világszínház jelentős előadásainak egyfajta naprakész keresztmetszetére törekszenek.

Ilyen értelemben nem számít kuriózumnak a kolozsvári társulat szereplése, hiszen 2oo6-ban már részt is vettünk ezen a fesztiválon a Silviu Purcărete rendezte Pantagruel sógornőjével, ami koprodukció volt. Annak viszont volt némi súlya, hogy miután Románia az idén kiemelt meghívottja volt a fesztiválnak, a kolozsvári magyar társulatot, mint az ország legerősebbikét emlegették...

- A Leonce és Léna című előadás milyen mértékben illeszkedik a fesztiválon játszott többi előadás közé, vagy milyen mértékben tér el azoktól?

 - Mint említettem, a fesztivál igen változatos programot kínál. A válogatás minden szempontból nagyfokú változatosságot mutat. Tehát a Leonce és Léna nem az egyedüli olyan előadás, amely klasszikus remekművet mutat be kortárs olvasatban...

- Hogyan fogadta a közönség az előadást?

- Az előadást a Teatro de Bellas Artes 97o férőhelyes modern színházépületben adtuk elő, öt alkalommal. Mintegy 2oo helyet nem lehetett eladni előadásonként, mivel a széles nézőtér oldalról nem biztosított rálátást a játéktér egészére. A többi jegy pedig már elővételben elkelt, tehát az 5 előadást közel 4ooo néző látta. A közönség az előadások alatt végig élénken reagált mind a játékra, mind a spanyol fordításban kivetített szövegre, s a végén rendszerint álló ovációval fogadta a produkciót.

 
A Teatro de Bellas Artes - fotó: Laczkó Vass Róbert

- Kolumbia a világ 10 legveszélyesebb országának egyike, még ha Bogota viszonylag csendes kategóriába is sorolható. Mennyire befolyásolja ez a fesztivált, milyen körülményekhez kellett alkalmazkodnia a társulatnak? Jelentett valamilyen előnyt, hogy már második alkalommal volt jelen a fesztiválon a kolozsvári társulat?

- Akik részt vettek a 6 évvel ezelőtti vendégszereplésen is, azok hangsúlyozták, hogy biztonsági szempontból a város nagyot lépett előre és a hangulat is nyugodtabb, fesztelenebb, lazább, mint évekkel ezelőtt. Persze a szállókat most is fegyveres katonák és kutyás rendőrök őrizték, akikkel úton-útfélen most is gyakran találkozhat az ember, de ez inkább megnyugtatóan hatott, és nem okozott feszültséget a vendégek számára. A mieink sokat sétáltak, gyalogoltak, talán túl sokat is, s ez sajnos olykor meglátszott az előadások saját mércénk szerint kissé egyenetlen színvonalán...

- Milyen tervekkel érkeztél kolumbiai színészeket és rendezőket oktatni, az előfeltételezéseid megerősítést nyertek, vagy ellenkezőleg: megváltoztak?

- A mesterkurzus témáját teljesen rám bízták, s mivel a résztvevők névsorán 4 rendező és 16 színész volt jelen (többnyire huszonévesek!), olyan tárgyat választottam, amelyben ez az együttműködés a workshop alatt is kibontakozhat. Nagyon erős, nyitott, kíváncsi és minden értelemben rugalmas és befogadó csoporttal dolgoztam, s mint ilyen, ez némiképp felülmúlta a várakozásaimat, és tökéletesen illeszkedett az általam elképzelt tervhez...

Tompa Gábor a Leonce és Léna főpróbáján - fotó: Vasile Şirli

- Melyek voltak a workshop kitűzött céljai, sikerült-e megvalósítani ezeket?

- A workshopot két "fejezetre" osztottam, az elsőben a figyelemre, kreativitásra, koordinációs gyakorlatokra épülő felkészülésre fektettük a hangsúlyt, a másodikban a Hamlet és Woyzeck jelenetein dolgoztunk, aminek része volt az is, hogy a jeleneteken belül a négy rendező saját elképzelését próbálta megvalósítani.

A cél nem egy végső "produktum" bemutatása volt, hanem a színházi gondolkodás, a drámai jelentések, a színpadi nyelvezet, a képi megfogalmazás iránti fogékonyság ösztönzése, s ezt úgy érzem, nagyjából sikerült elérnünk.