Kétszáz évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit Kolozsváron az első, hivatásos magyar színészet, az Erdélyi Nemzeti Játékszín számára épített kőszínház, a Farkas utcai színház

A kolozsvári magyar színjátszás kezdetei
1792. december 17-én A titkos ellenkezés vagy Köleséri című darab bemutatásával a Nemzeti Játszó Társaság elkezdte előadásait, és ezzel elindult a folyamatos magyar színházi élet Kolozsváron. 1792 októberében a Fejér János által vezetett nemes színjátszó ifjak, Kontz József, Sáska János, Jantsó Pál, Verestói Mihály, Fejér János testvérei, István és Rozália, Kis Terézia, és Keszeg Terézia kérelmet nyújtottak be a királyi főkormányszékhez és az országgyűléshez azért, hogy magyar nyelven írt darabokat adhassanak elő Kolozsváron és bárhol Erdélyben. Meg is kapták az inkább elnéző, mint lelkes hangú engedélyt. A nemes színjátszó ifjak célja nem a komédiázás és a mulattatás volt elsődlegesen, hanem a magyar nyelv gyarapítása és pallérozása. Rövidesen csatlakozott hozzájuk az igen tehetséges és művelt Kótsi Patkó János, és ez jelentősen megemelte az első színész-köztársaság művészi színvonalát. Kótsi rövidesen meghatározó és vezető személyiséggé lett a társulatban. Az ifjak a rendek engedélyének birtokában az előadások helyszínének a megtalálásán fáradoztak. Ebben volt segítségükre gróf Rhédey Mihályné sz. báró Bánffy Terézia, aki egy esztendőre ingyen felajánlotta báltermét a színi előadások megtartására.

                                                                          

                                                                                   A Rhédey-ház a kolozsvári magyar színjátszás első helyszíne

                                                                 

                     A Farkas utcai színház az 1850-es években                                 A Farkas utcai színház az 1865-os átépítést követő időkből

Az első előadás a Farkas utcai színpadon
Az első magyar kőszínházban, az egykori Farkas utcai épületben 1821. március 12-én és 13-án tartották az ünnepélyes megnyitót, két előadással. Első este Körner Teodor Zrinyi című vitézi szomorújátékát adta elő a főúri műkedvelők egy csoportja, és ennek fontos üzenete volt. Másnap, március 13-án a kolozsvári színtársulat játszta a Mátyás király, vagy A nép szeretete a jámbor fejedelmek jutalma[1] című Szentjóbi Szabó László által írt darabot. A főúri műkedvelők előadásukkal megerősítették elkötelezettségüket a magyar nyelven játszott színház iránt. Az iránt az intézmény iránt, amely otthonának felépítésére hosszú éveken keresztül fontos pénzösszegeket irányítottak.
Körner darabját Petrichevich Horváth Dániel, földbirtokos, császári-királyi főstrázsamester, a magyar színészet egyik mecénása fordította, aki maga is játszott a darabban, mégpedig a főszerepet. Ugyancsak ő írta, és mondta el azt az Előszót, amellyel az ünnepi estet nyitották. A mélyen hazafias és lelkes prológus után a Kolozsvári Muzsikai Egyesület növendékei énekelték el Komjátszegi Szentkirályi Zsigmond A Nemzet Ünnepére az Erdélyi Magyar Játékszín kinyitásakor című kardalát. Ezt követte a Zrínyi alakját idéző hősi játék, melyben P. Horváth Dánielen kívül gr. Csáky József, gr. Bethlen Pál, b. Bornemisza József, b. Bánffy Miklós, Barcsay Gergely, Lészai Lajos, Ménasági, Iszlai Miklós, gr. Csáky Józsefné, b. Inczédi Mária, gr. Rhédei János, gr. Teleki János, id. gr. Bethlen Pál, gr. Bethlen János, Deáky Sámuel, Intze és Végheli játszott. Ezen az estén, mint a következőn is, a színház zsúfolásig megtelt, és az előadást megtisztelte jelenlétével Erdély főkormányzója, gr. Bánffy György is, a királyi gubernium több magyar úri tagjának kíséretében. Emelkedett hangulatú, meghatóan sikeres este volt. A főúri szereplők a megnyitó előadásra varratott drága, díszes ruháikat nemes gesztussal a színháznak adományozták.

                                                                                              

                                                                                     A Farkas utcai színházat megnyitó főúri előadás színlapja

A hivatásos színészek első előadása
Az ünnepi megnyitó második estéjén, március 13-án az Erdélyi Nemzeti Játékszín játszó társasága, azaz a hivatásos színészek vették birtokukba a színpadot. Lévén, hogy legjobb tudásunk szerint arról a napról nem maradt fenn színlap, emlékeztetőül idézzük fel az akkori színtársulat névsorát: Székely József és felesége, Székelyné Ungár Anikó, Jantsó Pál, Pergő Celesztin, Néb Mária, Török István, Farkas József, Simény Borbára, Hajósné Koronka Borbára, Simonffy György, aki egyben színpadmester és díszletfestő is volt, ifjabb Székely József, Keresztes Juliánna, Técsi Mária, Rácz Sándor, Göde István, Kónya László, Bartha Mojzes valamint Kolozsváry Pál és Gillyén Sándor, akik ugyanakkor súgók is voltak. A színház szellemi életét a három vezető színész koordinálta, akik rendezők is voltak: Jantsó Pál, Pergő Celesztin és id. Székely József. Ezen felül a Színházi bizottság Jantsó Pálra a fegyelem és a játékmód felügyeletét bízta, id. Székely József a színházi törvény betartásáért és a ruhatárért felelt, Pergő Celesztin a könyvtárat és a darabokhoz szükséges rekizitumokat kezelte.

                                                                                               

                       A hivatásos színészek által előadott mű gépelt kézirata: Mátyás király, vagy A nép szeretete a jámbor fejedelmek jutalma

Színházi munkakörök 1821-ben
A kőszínház megnyitásának 50. évfordulójára kiadott Emléklap és Ferenczi Zoltán, a színház történetéről írott könyvében[2] további neveket is megörökít, akik a színház kiegészítő személyzetéhez tartoztak. Ezekből láthatjuk, hogy milyen funkciókra volt szükség az akkori társulatban: Typográfus – Török István, aki a színlapokat nyomtatta, Szabó – Székely József, Cassier – Nagy László, Páholymester – Szőnyi Pál, Billétszedő – Görög Susanna, Házigazda és illuminator – Bajnovics József és felesége, Machinisták, azaz díszítők – Szalma József, Molnár István, György János, Takács Ferenc, Cédulahordó – Borsay Ádám. Ezen kívül természetesen volt 12 magyar és német zenész, akiket Grósz Péter karmester vezetett.
                                                                                       
            A Farkas utcai színház megnyitásának 50. évfordulójára kiadott Emléklap egy oldala az 1821-es kolozsvári színtársulat névsorával

Az első jelentős igazgató a Farkas utcában
A Farkas utcai színház megnyitása után rövidesen Káli Nagy Lázár, Kolozsvár főbírája nyerte el a színház igazgatásának jogát, aki valójában már 1811-től ügyködött a színház építésén, 1000 Ft-al támogatta is az építkezéseket. Az ő színházról írott könyvéből[3] tudhatjuk meg, hogy milyen is volt az épület, kívül-belül, mert részletesen leírta. Káli Nagy 1821-ben rendezőnek visszaszerződtette Kótsi Patkó Jánost, aki 1808 után elhagyta volt a társulatot. Káli Nagy Lázár szerződtette Ruzitska Józsefet is, akit az első magyar opera, megkomponálójaként tartunk számon. Ruzitska ekkor írta a Béla futását.

                                                                 

                                             Káli Nagy Lázár könyvének borítója                                  Az első magyar opera 1822-es plakátja

Kótsi Patkó János (1763—1842)
Az első különlegesen tehetséges, művelt és sokoldalú színházi ember volt a kolozsvári színház történetében. Prózai és zenés darabokat írt, fontos darabokat fordított, rendező, társulatvezető, színháztörténetíró volt. Legfontosabb szerepei közt tartjuk számon Hamletet, Othellot vagy Codrust. Egyébként ő mondta ki az első szót a színpadon a Nemzeti Játékszín megnyitásakor, 1792 december 17-én, mint ahogyan egyik, őt rajongásig szerető tanítványa, Göde István büszkén írta le magáról, hogy ő viszont a Farkas utcai épület megnyitó előadásán végezte el ugyanazt a jelentőségteljes feladatot, miután hónapokig tartó nehézségek árán fuvarozták haza Bécsből a megnyitandó színházhoz a díszleteket... Kótsi 1824-ig maradt még tagja a társulatnak, aztán végleg hátat fordított a színháznak. Ekkor kétszer is tanulmányt készített a színház hatékonyabb működtetésére. 

                                             


                              A Kótsi Patkó Jánosról fennmaradt egyetlen rajz                     Janovics Jenő által Róna Józseffel készítetett Kótsi szobor 

A komoly komikus, Gidófalvi Jantsó Pál (1761—1845)
A Farkas utcai színház megnyitásakor, az akkor már öregnek számító Gidófalvi Jantsó Pál vezető színészként volt tagja a társulatnak. Neve ott volt 29 évvel korábban a kérelmező ifjak közt, és attól fogva a kolozsvári Nemzeti Játékszín tagja maradt. 
Jancsó érdekes alakja volt a társulatnak. Komoly lénye és szép tenor énekhangja volt, de igen mulatságos külseje. Hosszú, hórihorgas termetét csak kihangsúlyozta az elmaradhatatlan kéménykalapja. Horgas orra mellett bozontos szemöldök alól apró szemek villogtak elő. Hősöket és romantikus szerelmeseket szeretett volna játszani, de külseje minduntalan kacagásra fakasztotta a közönséget. A komikus szerepeket halálos komolysággal játszotta. Ő volt az első igazi komikus a színház történetében, bár az a kacagás, amelyet játéka, de inkább figurája váltott ki, minduntalan fájdalmat okozott neki. Ezt az ellentétet nehezen viselte, zsörtölődő, mogorva mizantróp vált belőle. Jantsó Pál úgy érezte, mindenki félreismeri, hogy nem méltányolják érdeme szerint. Szerencsétlennek, elhagyatottnak érezte magát. A legenda szerint egy este, amikor a lelkes közönség babérkoszorúval köszönte meg játékát, dühében lábbal taposta azt, és magán kívül kiáltotta a kacagó közönségnek: „Bezzeg tegnap, amikor derék, okos embert játszottam, kifütyültek. Most, mikor incifinci szamarat játszom, megtapsolnak. Lehetne a közönség okosabb!”[4] De zsörtölődését elnézték neki, a Farkas utcai színházban még 15 évig játszott, megbecsült, a közönség által dédelgetett színészként. 83 évesen halt meg. A Házsongárdban az ő sírja mellett pihen pályatársa, Pergő Celesztin is.

                                                                                    

                                                                                                      Gidófalvi Jantsó Pál 

Pergő Celesztin (1784—1858)
1810-ben lett kolozsvári színész. Kolozsvári szerződtetését legenda őrzi: állítólag a délelőtt megkapott szerepet este próba nélkül, nagyszerű beugrással eljátszotta...meg is kapta a szerződését. Művelt, szép hangú, daliás külsejű férfi volt. Maga a szenvedély. Nyugtalan természete keveset engedte egyhelyben játszani. Több társulatnál volt színész, rendező és színigazgató is. Több ízben igazgatta a Farkas utcai színházat is. Pályatársai nem kedvelték. Alattomos, cselszövő jellemét nehezen tolerálták. Mégis, komoly munkája és elhivatott színházszeretete színháztörténetünk egyik legjelentősebb személyiségévé tették. 

                                                                                  

Kótsi művészetének folytatója, Székely József (?—1831)
A Farkas utcai színház társulatának egyik legjelentősebb tagja volt Székely József is. 1802-ben Kótsi hívta a színházhoz, és rövidesen egyik legmegbízhatóbb, legalaposabb, legigényesebb tagja lett a társulatnak. Hősi és tragikus szerepeket alakított magas művészi igényességgel, lévén Kótsi szerepeinek örököse. Okos és tapintatos volt színházigazgatóként vagy rendezőként is. Olyan kulcsfontosságú esetekben, mint pl. Déryné Kolozsvárra csábítása vagy a megnyitandó Farkas utcai színházépület díszleteinek Bécsből való ideszállítása, a jelmezek Marosvásárhelyről Kolozsvárra való szállítása esetén is őt delegálta a társulat, figyelembe véve megbízhatóságát és igen jó diplomáciai érzékét.

                                                                                  

                                                                                  Korabeli plakát Székely József szerepével

A Farkas utcai színpad két jelentős színésznője
Székely József felesége, Ungár Anikó (1796—1865), akiről Janovics is nagy elismeréssel emlékezett meg a Farkas utcai színházról írott könyvében, nagyon fiatalon lett színésznő, már tíz éves korában a színházhoz szegődött. Igen érzékeny, empatikus alkat lakott szép külseje mögött. Szívvel-lélekkel a színháznak élt. Ennek volt köszönhető házassága is, ugyanis még nem volt egészen 18 éves, amikor a társulat Marosvásárhelyre indult nyári vendégjátékra, és ő semmiképp nem akart elmaradni társaitól, de fiatal korára való tekintettel a kor erkölcsi követelményeinek megfelelően anyja nem engedte egyedül elutazni. Ekkor Anikó igen nagyra becsült színésztársát, Székely Józsefet arra kérte, vegye el feleségül... így követhette férjét és a társulatot az utazás során. Művészetét nemcsak Kolozsváron, de vendégjátékai során Pesten és Budán, Miskolcon és Pozsonyban is nagyra értékelték, a korszak egyik legünnepeltebb színésznője volt. A Farkas utcai színház felavatásának évében ott Cordéliát játszott, de 1812-ben, amikor először került színre magyarul Kolozsváron a Macbeth, ő volt Lady Macbeth. De volt Júlia is és Ophélia is. Ismételten hívták Budára és Pestre, de ő élete végéig kolozsvári színésznő maradt. Ugyanez történt Néb Máriával (1799—1884) is. A Farkas utcai színház művészei között találjuk 22 évesen. Kolozsvári volt ízig vérig, és hiába csábították Budára, nem tudott elszakadni városától. Komikus színésznői adottsága keserű, zárkózott és különc alkatot rejtett. A színpadon minden körülmények között kirobbanóan jókedvű, temperamentumos személyként mutatkozott. 

                                                   


                                                                                                   

                                                                                               Néb Mária sírja a Házsongárdban

Az első operaprimadonna Kolozsváron
Déryné Széppataki Róza (1793—1872) nem volt kolozsvári, de Kolozsvárt tekintette második otthonának. Kolozsvárra először Káli Nagy Lázár csábította igazgatóságának 1823-as esztendejében. Káli nagy erőfeszítéseket tett, hogy a daljáték-előadásokat minél magasabb színvonalra emelje. Déryné, mint énekes színésznő neve fogalom volt az akkori Magyarországon. Meleg, szárnyaló szopránja, kifinomult játékmódja egyedülállóan különlegessé tette. Nyugtalanul járta az ország színházait, mindenütt szerették. Fenntartásokkal volt Kolozsvár iránt, de amikor Székely Józsefnek és Udvarhelyi Miklósnak sikerült őt elhoznia Miskolcról, Déryné négy évig nem mozdult el Kolozsvárról. Ezt jegyezte fel naplójában egyik fellépéséről: „Valóságos virágeső fogadott. A színpadon alig lehetett járni a sok virágcsomagoktól.”[5] „Ilyen a kolozsvári nép. Érzékeny, ábrándos és egyenes, szívélyes, kedves, mézesbeszédű (...).”[6] – írja más alkalommal. Akkor a Farkas utcai színházban még nem voltak énekesek, zenekar vagy kórus. Déryné energikus egyénisége bámulatos feltételeket teremtett, hogy komolyabb zenei darabokat is előadhassanak. Énekeseket hozatott más társulatoktól, énekesnőket a zeneiskolában keresett, és maga tanította őket játszani. A zenekarba műkedvelőket toborzott: előkelő urakat, grófokat, kormányzósági tisztviselőket vett rá, hogy fejlesszék hangszertudásukat, karmestert nevelt. Déryné ügyködése nyomán hamarosan operát is játszani tudó színház lett a kolozsvári, méltán fogalmazhatunk úgy Déryné ténykedésének köszönhetően, hogy Kolozsvár volt a magyar színészet megteremtője s a magyar opera bölcsője. Déryné nemcsak énekes színészként volt jelentős, prózai szerepeket is nagy sikerrel játszott. Ő volt például Melinda a Bánk bán kassai ősbemutatóján 1833-ban, majd a kolozsvári premieren is, 1834-ben. 

                                                                                         

                                                                                                          Déryné Széppataki Róza

Jászai és Kassai
Kevesen tudják, hogy a nagy magyar tragika, Jászai Mari (1850—1926) pályája is Kolozsváron indult. Kassai Vidor (1840—1928) feleségekét került Kolozsvárra, 1869-ben. Kassai Vidor sokoldalú tehetség volt: színész, de író és festő is. Kassait a sem daliás, sem megkapó külseje komikus szerepekre predesztinálta. Ebben éppen ellentéte volt Jászainak, aki búgó hangú, méltóságteljes külsejű tragika volt. Kolozsváron a segédszínésznőként induló Jászai minden szabad perce olvasással telt. Minden bútoruk a Kassai könyves ládája volt. Az olvasás és az erős tudásvágy terelte el figyelmét arról, hogy mindig éhes volt, merthogy naponta csak egyszeri étkezést engedhetett meg magának. „Első szerepeimet játszottam már, mikor az utcán összeszedtem a sajt és kenyérhéjakat, otthon tűre szúrtam, körülégettem, és megettem. Kassai, az uram, a kávéházba járt reggelizni meg ozsonnázni, kávét, tojást.” - írja visszaemlékezéseiben.[7] Ha megvizsgáljuk a korabeli kolozsvári színlapokat, láthatjuk, hogy Kassainé Jászai Mari 1869. április 22-én kapott először nagyobb szerepet, Deboraht alakította Mosenthal hasonló című drámájában. Ebben az évben még további 25-ször lépett fel 25 különböző szerepet játszva a kor szokásának megfelelően, majd a következő évben 81-szer, azt követően 65-ször, végül 1872-ben, március közepéig, mielőtt a Pesti Nemzeti Színházhoz hívták, 27 szerepet játszott el 27 este 27 más-más előadásban. Már itt, a szárnybontogatás éveiben főként tragikus hősnő vagy méltóságos nagyasszony szerepeket játszott, királynékat, hercegnéket, márkinéket, cárnéket, ladyket, vagy koldusnőket, elkeseredett anyákat alakítva. Ikonikus szerepe Gertrudisz volt, amelyet legelőször 1871 novemberében alakította Kolozsváron, majd később is gyakran játszta ezt a szerepet kolozsvári sűrű vendégjátékai során. A Farkas utcai színházépülettől való búcsúelőadásban (1906) is őt hívta meg Janovics Gertrudisz alakítására, és Janovics Bánk bán filmjében (1914, rendező: Kertész Mihály) szintén ő alakította a királynét. 

                                                                     


                                                 A fiatal Jászai Mari                                                                                        Kassai Vidor

                  

 Jászai Mari első szerepe Kolozsváron                  Jászai Mari Kolozsváron                     Kassai festménye önmagáról a Peleskei nótáriusban

Vezető színész és rendező
Ecsedi Kovács Gyula (1839—1899) debreceni és pesti szerződések után került Kolozsvárra 1865-ben, és haláláig kolozsvári színész maradt. Alkata, orgánuma és játékstílusa szerint mintha a Farkas utcai színház számára teremtették volna, amelyet mindig a mély nemzeti és komoly művészi törekvések templomának tekintettek. A magyar színház hőskorának legautentikusabb vezéregyénisége volt, klasszikusan délceg termettel, hatásos megjelenéssel, de rendkívül érzékeny, kifinomult, szükség szerint gyöngéd orgánummal és beszédmóddal. Játékát, mint személyiségét is, mindig a legmélyebb hazafiság vezérelte. Típus szerint Szentpéteri Zsigmond, Egressy Gábor és Lendvay Márton által fémjelzett vonalnak volt méltó követője. A Farkas utcai színháznak nemcsak vezető színésze, de rendezője és művezetője is volt. Rendezőként ő vitte színre országos premierként az általa nagyra becsült Petőfi Tigris és hiéna című darabját. Halála is Petőfi dicsőítése közben következett be: a fehéregyházi síkon, Petőfi eltűnésének színhelyén szavalt az 50 éves évfordulóra rendezett ünnepségen, amikor az erős napsütésben összeesett, és meghalt. Kolozsvár mély gyászba öltözött. A Farkas utcai színház udvarán százak gyűltek össze, hogy végső búcsút vegyenek tőle. Szeretett pályatársa, Szentgyörgyi István, akivel sok-sok este szolgálták együtt Tháliát, és akivel kölcsönösen tisztelték-szerették egymást, így búcsúzott tőle: „Bánk bán! Nagy úr! Hű Tiborcod búcsúzik tőled!”

               

                E. Kovács Gyula                                         E. Kovács Gyula mint Bánk bán                         Tigris és hiéna rendezői példány címlapja

Az örök Tiborc
Szentgyörgyi István (1842—1931), akárcsak E. Kovács Gyula, Debrecenben tanult, majd egy tíz éves kitérővel, 1871-ben került a kolozsvári magyar színtársulathoz, amelyhez élete végéig hű maradt, éppen úgy, mint E. Kovács. Évtizedekig játszottak együtt, csaknem esténként, mégis két külön világban éltek. E. Kovács a felhők közt szárnyalt, Szentgyörgyi mindkét lábbal, szilárdan állt a földön. Indulatos, szókimondó, darabos alkat volt. „Ember volt, cicoma és sallang nélkül, mesterkéltség nélkül, mozdulataiban, hangjában, gesztusaiban, járásában, szeme villanásában. Művészi eszközei páratlanul egyszerűek s éppen ezért puritánul nemesek voltak. Nem játszott, hanem élt a színpadon.” – írja róla Janovics Jenő.[8] Ikonikus alakításai voltak a Zsiga cigány, a Csikós, Tiborc, a Peleskei nótárius, a Vén bakancsos, Peták káplár a Piros bugyellárisban, Szilvay professzor a Liliomfiban, Pusztabíró a Sárga csikóban. 70 esztendőn keresztül volt színész, s ebből hatvan év Kolozsváron telt el. Volt egy kertje a Dónát úton, abban kapálgatott, kaszált, ápolgatta a gyümölcsfáit, amikor tehette. 90 éves korában ment el, csendesen, jajszó nélkül. Janovics Jenőnek sikerült kiharcolta számára a Kolozsvári Színház örökös tagja címet. 

                                                                  

                                        Szentgyörgyi István                                                                  Szentgyörgyi István a szeretett kertjében

               
 

A Kolozsvári Nemzeti Színház és a budapesti Vígszínház igazgatója
Ditrói Mór (1851—1945) 1874-ben Kolozsváron lett színész, majd bejárta az országot. Bölöny József intendáns hívta meg művezető igazgatónak 1887-ben. Az alig 9 évig tartó igazgatása alatt Ditrói igazolta a belé vetett bizalmat. Csalhatatlan művészi igényessége, tántoríthatatlan akarattal párosult. Pontos ráérzéssel fedezte fel a tehetségeket, és indította el őket a művészi pályájukon. A kolozsvári éveiben emlékezetessé váltak a ciklusai: a Magyar-ciklus 1891-ben, amely 48 napig tartott, és 42 magyar író és zeneszerző 56 darabja került színre, majd 1894—95-ben Shakespeare-ciklus, 17 Shakespeare-bemutatóval. 1896-ban a kolozsvári tapasztalatok fényében felkérték a budapesti Vígszínház megalapítására, ahová kolozsvári társulatának nagyobbik részét magával vitte, többek közt Hegedűs Gyulát, Góth Sándort, Gál Gyulát, Szerémy Zoltánt, Beregi Oszkárt, Delli Emmát, vagy Hunyady Margitot és férjét, Szathmáry Árpádot. Ditrói Budapesten húsz éven keresztül vezette sikeresen az újonnan létesített színházat, megteremtve ott (is) az általa ideálisnak vélt játékstílust: a sallangmentes, átélésen és őszinteségen alapuló, összehangolt művészi játékot. A Vígszínházban is, mint Kolozsváron annak előtte, személyesen bábáskodott minden darab színpadra állításánál, annak ellenére, hogy ennek nyoma fellelhető lenne a színlapokon. 

                                                                                     

                                                                                                                  Ditrói Mór

A Farkas utcai színház utolsó igazgatója
Ditrói művezetői stílusát, koncepciózus társulatépítését, repertoár-építési elgondolásait Janovics Jenő (1872—1945) folytatta, kissé később, 1905-től. Janovics ekkor nyerte el a kolozsvári színház igazgatói státusára kiírt pályázatot. Ekkor már második alkalommal szerződött a kolozsvári társulathoz, ugyanis először 1896-ban, a Színészeti Akadémia elvégzése után két évvel lett színész a Farkas utcai társulatnál. Egy évvel később már rendszeresen rendezői feladatokat is kapott, majd Bölöny József intendáns megbízta a színház művészeti vezetésével. Janovics egy évig volt művészeti igazgató, 1900—1901 között. Akkor 3 évre távozott Kolozsvárról, Szegeden lett színházigazgató, majd 1905-ben újra Kolozsvárra jött, akkor már kinevezett igazgatónak. Egyik legfontosabb feladata az volt, hogy befejezze és üzembe helyezze az új színházi épületet a Hunyadi-téren[9]. Bár a Farkas utcai színházban töltött években Janovics a felívelő pályájának csak a kezdetén állt, már ekkor is megmutatkozott a későbbi sokoldalú színházi és filmszakemberi tehetsége. Többek közt már 1899-ben megrendezte Blumenthal- Kadelburg Mozgó fényképek című darabját, amelybe moziszkeccseket, azaz filmjeleneteket épített be. 1906-ban avatták fel a Hunyadi téri színházépületet és búcsúztak el az elavulttá vált, megöregedett Farkas utcai színházépülettől. Már a nyári idény előtt, amelynek rendszeresen a Szamos parti épület, a Színkör volt a színhelye, 1906. júniusában Bánk bán díszelőadást rendeztek a régi épületben, Jászai Mari felléptével. Janovics Katona József drámáját tartotta a legméltóbbnak a búcsúelőadásra. Aztán szeptember elején, a téli idény megkezdésekor indult az élet az új színházban. Az ünnepség megkomponálásakor Janovics emlékeztetni kívánt arra, hogy a Farkas utcai épület megnyitása is két estén át tartott, így első este, szeptember 7-én még egy utolsó előadásra került sor az ódon Farkas utcai színházban, amikor Janovics úgy állította össze a műsort, hogy részleteket elevenítettek fel az 1821-beli ünnepi megnyitó programból.[10] Másnap, 8-án az est fénypontja a Herczeg Ferenc által írt alkalmi darab, a Színházavatás volt.[11] A Színházavatás témája megintcsak Janovics tiszteletét fejezi ki a színház történelmi múltja iránt, ugyanis a jelenet keretjátéka az, hogy a rendező, aki az utolsó simításokat szemléli az új színházépületben, a múltba réved, és lelki szemei előtt megjelennek a nagy színészegyéniségek, akik éppen Kolozsvárra, a Farkas utcai színház megnyitására tartanak: Lendvay Márton, Egressy Gábor, Szentpétery Zsigmond, Szerdahelyi József, Kótsi Patkó János, Jantsó Pál, pergő Celesztin, Fáncsy Lajos, Kántorné Engelhardt Anna, Déryné Széppataki Róza, Kótsiné Fejér Rozália, és Jókainé Laborfalvi Róza. A látomásban – érthető módon – az idősíkok összecsúsznak, ám mindenik szereplő kötődött valamilyen módon a Farkas utcai színházhoz.
1906. szeptember 7-én végképp bezárult az ódon színházépület.1919-ben, amikor a magyar társulatnak át kellett adnia a Hunyadi téri színházépületet a román társulat számára, Janovicsban felmerült a gondolat, hogy fel kellene újítani a régi épületet, és abba költözni vissza, de erre az új hatalom nem volt hajlandó. Így az árván álldogált 1935-ig, amíg lebontották, és föléje-köréje építették az Egyetemiek házát.
A kolozsvári magyar színjátszás 200. évfordulójára készült emléktáblát ezen épület falán helyezte el az emlékező utókor.

                                                           

                                             Janovics Jenő                                                                                        Janovics Jenő

           

   Film a kolozsvári színpadon, 1899-ben            Díszelőadás a Farkas utcai színpadon         Utolsó előadás a Farkas utcai színházban

                                               

                                         A  Hunyadi téri színház                                          Emléktábla az Egyetemiek házánál, a Farkas utcai színház helyén

Zakariás Erzsébet