Visky András: A lélek színháza - Orosz Lujza (1926-2020)

Lujzika elment. A nyilvánosság elől már korábban eltűnt, gyöngülő látása kezdetben megnehezítette a szereptanulást, később meg lehetetlenné tette, hogy színpadra lépjen. De a színházhoz tartozott így is, a kolozsvári társulathoz, ahol olyannyira karakteres művészete kibontakozott és beteljesedett. Azok közé tartozott, akik nagy nemzedékeket kötöttek össze, és akik számára a színházcsinálás valóban hivatásnak bizonyult. Adni valami fontosat a közönségnek, a fölismerés eseményében részesíteni azokat, akik, amiképpen ő maga mondja, a színésszel együtt lélegeznek az előadás alatt. Ez volt, ahogyan ma mondanánk, az ő esztétikája, de hát ez alatt most sem értünk mást, mint a világ- és Isten-érzékelés egyéni, jelentős és életbevágóan fontos módját. 

Lélekzet, régiesebben: a lélek kiáradása, igen, sokaké, és a lelkek titokzatos, de mégis valóságosan megélhető összeérése.   

Lujzika lelke eltávozott, de ez nem azt jelenti, hogy ne maradt volna itt velünk. Visszaadta a Teremtőjének, mondja a megszokott szófordulat, de gondolunk-e arra, hogy ez még inkább azt jelenti, hogy lelke a maga egész életével, lenyűgözően derűs életbölcsességével a Teremtő lelkével együtt belélegezhetővé vált számunkra is.

Életbevágó művészet: a játéknak és az egész egzisztenciánkat átjáró nagy kérdéseknek az együttes megragadása, szelíd közvetlenség és tapintatos tudás – talán ez volna Orosz Lujza művészetének a summája. Művészete egyszerre volt modern és minimalista, azt tudta, amit nagyon kevesen, hogy tudniillik a jelen idő egyetlen koncentrált pillanat, amit ha a maga tisztaságában átnyújtunk a nézőnek, maradandót alkottunk. Tudta, hogy ez a színház leglényege, minden más csak apró, olykor kifejezetten jelentéktelen ráadás, amitől jobb megszabadulni, mint engedni, hogy belehajszoljon valamiféle önigazoló kicsinyességbe.

Derűs életszemlélet, írom, pedig Orosz Lujzát mint tragikát tartják számon a legtöbben, és nem is tévednek. Mindig erős jelenléte, amely még a mozgóképeket is a fényképek megdöbbentő mozdulatlanságára bírta, hangjának az idő mélységes mélyét visszhangoztató áradása, személyiségének a lenyűgöző áttetszősége valóban naggyá, fontossá, kifejezetten fölkavaróvá tették alakításait. És mégis a derűjére, közvetlenségére és a megbocsátás készségére emlékszünk, amivel annyiszor nagyvonalúan megajándékozott bennünket.

A tragikus érzés egyéni és közösségi életünk úgynevezett nagy kérdéseire keresi a választ, nos, éppen ebből a szüntelen keresésből ragyog fel a Lujzikát olyannyira jellemző derű, hiszen ez az életszemlélet nem a véletlenszerűséget, a nyomtalan eltűnést, a feledésbe merülést, életünk egészének az értelmetlenségét hangoztatja, hanem, ellenkezőleg, a közreadott egyediségünk különös értékét és összetéveszthetetlen, igen, nagyságát.

Komikus szerepeiben is minden esetben megérintette a tragikumot, az ember ugyanis mindig egész, a nevetséges töredékességében és kicsiségében is maga a megismételhetetlen egyetlen egy. Orosz Lujza soha nem mulasztotta el, hogy ébren tartsa bennünk ezt a leginkább csak lefojtott tudást.

A buszmegálló című előadásban szerepe szerint egy kétségbeesett fiatal lányt vigasztal, aki a soha meg nem érkező buszra várakozva saját lehetetlenül üres életét siratja: ez a kép – odahajló együttérzése, szeretetteljes hangja, ottlétének valóságossága – mélyen megmaradt bennem. Nem is az emlékezetemben, mert az bizony kevés volna, Orosz Lujza ugyanis itt mintha kilépett volna a szerepéből és teljes emberségét nyújtotta volna át a partnerének, és így a közönségnek. Valami olyasmit tudtam meg akkor a színházról, amit egyedül tőle tudhattam meg, és ami az ő személyét, lelkének különös vibrálását idézi fel bennem.

Elveszítette a látását, de olyan belső tágassággal élt, amire jó emlékeznünk. Mindig is többet látott a láthatónál. És most, hogy láthatatlanná vált számunkra, az általa megnyert belső látásra törekedve láthatjuk őt, változatlanul és, immár, változhatatlanul.

Az apostoli tanítás szerint „a hit hallásból van”: Lujzika hangja bennünk visszhangoztatja életének ajándékát, amiben nagylelkűen bennünket is részesített.

Fogadja be őt a Teremtő a maga végtelen és minden értelmet fölülmúló békességébe.

Visky András