Tamási Áron

Ősvigasztalás

a békéscsabai Jókai Színház előadása

Stúdió
1h 30' szünet nélkül

CSORJA ÁDÁM, székely ősgyökér: KOVÁCS FRIGYES Jászai Mari-díjas

CSORJA AMBRUS, bátyja: SZŐKE PÁL

BOTÁR MÁRTON, Kispál Jula mostohaapja: SZÉLYES IMRE Jászai Mari-díjas

KISPÁL JULA, árva leány: LISZI MELINDA

GÁLFI BENCE, csendőr legény:  KATKÓ FERENC

KÖZSÉGI JEGYZŐ: GULYÁS ATTILA

FALUSI BÍRÓ: MÉSZÁROS MIHÁLY

HÁROM LEGÉNYKE: NAGY RÓBERT, BALÁZS CSONGOR, RAGÁNY MISA

TÖRVÉNYBÍRÁK                               

CSENDŐRÖK                     

NÉP                       

 Zenészek: Pribojszki Ferenc, Schäfer Szilveszter


rendező
Béres László
 
rendezőasszisztens
Nagy Róbert
 
koreográfia
Farkas Tamás
 
díszlet- és jelmeztervező
Csíki Csaba
 
a koreográfus asszisztense
Janis Zoltán
 
zene
Cári Tibor
 
súgó
Viszmeg Szilvia
 
előadásvezető
Kadelka László

Tamási Áron Ősvigasztalás című drámája majdnem ötven évvel a megírása után került a nagyközönség elé. Tamási maga is elveszettnek hitte az Amerikában írt „komor és darabos vázlat”-át, ahogy visszaemlékezéseiben nevezte. Egy kolozsvári drámapályázatra küldte haza 1924-ben, akkor, amikor az első világkatasztrófán átvergődött emberiség levegőért és segítségért kiált, megváltásért esedezik. A darab az életbe vetett hitről, az újrakezdés lehetőségéről szól. A műben benne szunnyadozik a túlélés ígérete: a megmaradás záloga nem a kesergés, hanem az akarás, útja az összetartozás. Alaptémája: az ősi hagyományok elvetésével megszűnik az ember és természet harmonikus kapcsolata, helyét a káosz és az erkölcsi szennyezettség foglalja el. Tamási nem megelőzte a korát, hanem egyszerűen más, modernebb drámát írt, mint amilyenhez a húszas évek magyar irodalma, illetve színházi közönsége szokott, vagy amilyent elvárt. Az Ősvigasztalás – bár szerzői utasítás szerint „történik Székelyföldön a XIX. században, sőt bé is vezeti ide a XX. századot” –­ cselekménye mégis időtlen. A darab az ősi pogány kultikus szertartások hangulatát idézi meg. A drámai szituációt Csorja Ambrus szokatlan végakarata teremti meg. Öccse, kérésére ősi áldozatot celebrál, és a havasi tisztáson máglyán égeti el a holttestét, hamvát összeszedi egy fazékba, és abba saját vérét is belekeveri. Amikor erre fény derül, Csorja Ádám gyilkosság vádjával törvény elé kerül, s bár a tanúk vallomása alapján kiderül az ártatlansága, „a törvényes szokások és formák megszegéséért” tíz hónapi elzárásra ítélik. A börtön elől Gálfi Bence szökteti meg, de amikor rájönnek, hogy mindketten Kispál Julába szerelmesek, Gálfi lelövi Csorját.

„Isten, Isten, igaz Isten!” – sikoltja a darab végén a meggyilkolt Csorja Ádámra rátaláló egyik szereplő. „Nem sírunk többet soha! Nekünk nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal!” – mondja a másik, majd rémülten összebújnak, és lassan táncolni kezdenek… A tánc, az átmeneti rítusok kellékeként a megbillent egyensúly helyreállítására, az értékvesztés, az értékek transzformációja utáni rend megteremtésére szolgál. Az ősvigasztalás a negatív állapotból kivezető megoldást, az ősi, tiszta erkölcsiséget szimbolizálja.