Móricz Zsigmond

Nem élhetek muzsikaszó nélkül


Nagyszínpad
3 óra egy szünettel

Balázs, nyíri birtokos
Farkas Loránd
 
Pólika, a felesége
Imre Éva
 
Zsani néni
Kató Emőke
 
Pepi néni
Albert Csilla
 
Mina néni
Kézdi Imola
 
Lajos bácsi
Szűcs Ervin
 
Biri
Sigmond Rita
 
Veronika, víg özvegy
Györgyjakab Enikő
 
Teréz néni, a mamája
Vindis Andrea
 
Viktor, pesti jogász
Vatány Zsolt
 
Málcsi néni, a mamája
Pákai Zsuzsanna
 
Első asszonyság
Zongor Réka
 
Második asszonyság
Nagy Pál Réka
 
Harmadik asszonyság
Puzsa Patrícia
 
Negyedik asszonyság
Incze Alíz
 
Első uraság
Buzási András
 
Második uraság
Köllő Csongor
 
Borcsa, a szakácsné
Kali Andrea / Bíró Krisztina
 
Zsuzsi, szolgáló
Bíró Júlia
 
Gergő, öreg kocsis
Sinkó Ferenc
 
Peták, mindenes
Molnár Levente
 
Kati, kiscseléd
Molnár Enikő
 
Mircse, cigányprímás
Pál Attila
 
Kisvicákné
Varga Csilla
 
Pista, suhanc
Marosán Csaba
 
Mariska néni
Nánási Brigitta
 
Gazsi, klarinétos
Árus Péter
 
Lali, nagybőgős
Balla Szabolcs
 

rendező
Hatházi András
 
díszlettervező
Carmencita Brojboiu
 
jelmeztervező
György Eszter
 
dramaturg
György Eszter
 
ügyelő
Kerezsy Imola

A bemutató dátuma: 2013. május 17.
Bemutató: 2013. május 17.

Az előadás időtartama: 3 óra egy szünettel


Az előadás létrehozását a Bethlen Gábor Alap támogatta.


Nem biztos, hogy az van, amit kijelentünk.
Nem biztos, hogy jó dolog előre tudni.
Minden változik, de legfőképpen mi.
 
A személyiség, vagy legalábbis az, amit mi annak gondolunk nem egy egységes, változ(tat)hatatlan entitás, hanem csupán egy helyzetfüggő, dinamikus, állandóan változó ütköző, amit mi alakítunk ki önvédelemből a rajtunk kívül eső világ ellenében. (És az még külön erény és szerencse, ha mi alakítjuk ki. Ezzel talán esélyt adnánk esszenciánk majdani felfedezésére és kibontakozására! Én inkább azt tapasztalom, hogy ellessük a magatartásformákat, és mások mintáit csíszoljuk, alakítjuk mindaddig, amíg saját magunkra nem szabjuk őket.) Ennek értelmében nem létezik egyetlen én, és sohasem mondhatjuk, hogy mi azok vagyunk, aminek és akinek gondoljuk magunk. Igaz, hogy egyedi módon reagálunk az örökérvényű emberi helyzetekre, de csak addig, amíg ezt gépiesen tesszük. Abban a pillanatban, ahogy kicsit is kibillenünk egyensúlyunkból pánikszerűen szélsőségesnek érezzük a helyzetünket, „elveszítjük” a „személyiségünket”, „kifordulunk magunkból” és kétségbeesetten igyekezünk betömni azt a rést, amin keresztül a külvilág utat nyert felénk, veszélybe sodorva ezáltal egész létünket.
 
Bármi fenyegethet. Egy váratlan fatális esemény éppen úgy, mint a szerelem – de függetlenül attól, hogy pozitívan vagy negatívan éljük meg a pillanatot: hirtelen lehetőségünk lesz másként is reagálni. Hirtelen szabadok leszünk.
 
Értelmezésem szerint a színpadi események erről szólnak. Emberekről, akik egyszer csak egy olyan helyzetbe csöppentek bele, ahol értelmét veszti gépies magatartásuk, és a körülöttük zajló, őket igen közvetlenül érintő történések arra kényszerítik őket, hogy a megszokottól eltérő módon cselekedjenek. Ilyenkor a kategóriák nem a priori, hanem a posteriori léteznek. A helyzet csakis egy későbbi időpontban rangsorolható, és a benne résztvevőkről is csak akkor lehet megállapítani, hogy ilyenek vagy olyanok voltak, amikor már túl vannak rajta. De ez a múlthoz tartozik, a színház ideje pedig kizárólag a most, a szó legteljesebb értelmében megragadhatatlan jelen.
 
És akkor ez mégis, miként válik lehetségessé?
Nem tudom.
Mindenesetre nem erre számítottam a Muzsikaszó kapcsán...

Hatházi András