William Shakespeare

Téli rege


Nagyszínpad

IDŐ
Csíky András
 
LEONTES, Szicília királya
Bogdán Zsolt
 
MAMILLIUS, a fia
Mányoki Bence
 
CAMILLO
Dimény Áron
 
POLIXENES, Bohémia királya
Tyukodi Szabolcs
 
FLORIZEL, a fia
Ráduly Csaba
 
JUHÁSZ, kit Perdita atyjának hisznek
Galló Ernő
 
MUFURC, a fia
Hatházi András
 
HERMIONE, Leontes felesége
Kézdi Imola
 
PERDITA, Leontes és Hermione lánya
M. Fodor Edina
 
MOPSA
Vindis Andrea
 
DORCAS
Gajzágó Zsuzsa
 
xxx
Molnár Levente / Keresztes Attila
továbbá:
Bodea Tibor, Csoltkó Kinga,
Fekete Bernadetta, Fekete Mária,
Ferenczi Amália, Fogarasi Alpár, Varga Sándor
 

rendező
Keresztes Attila
 
díszlettervező
Keresztes Attila
 
zeneszerző
Lászlóffy Zsolt
 
jelmeztervező
Szakács Ágnes
 
szcenikus
Tenkei Tibor
 
ügyelő
Mányoki László
 
súgó
Lőrinc Magdolna

A bemutató dátuma: 2003. január 03.
A bemutató időpontja: 2003 január 31.

Az álomszerűen meseszép hangulat hirtelen féltékenységi dührohammá változik, rémálommá: a szicíliai király barátját, Polixenést (Tyukodi Szabolcs) és feleségét (Hermione – Kézdi Imola) házasságtöréssel vádolva küldi a halálba, előbbi csupán Camillo (Dimény Áron) hűségének köszönhetően menekülhet el. Apollo jóslata sem tudja meggyőzni Leontest képzetei hamisságáról, csupán a szörnyű látvány – szerettei holtteste – ébreszti fel zavaros állapotából. Már késő, egyetlen utódját, a fattyúnak vélt csecsemőt távoli partokon hagyta sorsára.
A történetbe sok év múltán kapcsolódunk bele újra, Perdita (Fodor Edina) – a csecsemő, akit megtalált fiával együtt (Mufurc – Hatházi András) nevelt egy pásztor (Galló Ernő f.h.) – felcseperedett, és mindenkit elámít vélt származását meghazudtoló szépsége, nemessége. Florizel királyfi (Ráduly Csaba f.h.) beleszeret, és elhagyja érte apja, Polixenes királyi udvarát. A király, a hű Camillóval együtt, álruhában meglesi a pásztorok ünnepét, és haraggal veszi tudomásul fia vonzódását egy egyszerű pásztorlány iránt. Camillo, aki rájön Perdita kilétére, a fiatalokat Szicíliába küldi, ahol Leontes tárt karokkal fogadja elveszettnek hitt lányát, és Hermione szobra életre kel. A megbocsájtás, a feloldás pillanata lehetne ez, ha a történetet mindvégig mozgató figura (Molnár Levente) nem gördítené a nézőtér és a színpad közé az áttetszőség, a látomás, az álomszerűség tüllfüggönyét. És számunkra nem marad más, csupán a feloldatlanság feszültsége.