Alfred Jarry

Übü király

Fordította: Jékely Zoltán

Nagyszínpad
1 óra 50 perc

Übü papa
Bogdán Zsolt
 
Übü papa
Dimény Áron
 
Übü papa
Farkas Loránd
 
Übü papa
Keresztes Sándor
 
Übü papa
Szűcs Ervin
 
Übü papa
Váta Loránd
 
Übü mama
Albert Csilla
 
Übü mama
Györgyjakab Enikő
 
Übü mama
Kató Emőke
 
Übü mama
Laczó Júlia
 
Übü mama
Skovrán Tünde
 
Übü mama
Varga Csilla

rendező
Alain Timar
 
díszlet- és jelmeztervező
Alain Timar
 
ügyelő
Kerezsy Imola
 
ügyelő
Györffy Zsolt
 

A bemutató dátuma: 2011.12.02
Az előadás időtartama: 1 óra 50 perc
Csak 14 éven felülieknek!


Részletek a sajtódossziéból

 

Az Übü királyból, mely kezdetben bohóckodó gimnazisták tréfálkozásának indult, végül is Alfred Jarry nádpálcája alatt, valamint tollforgatásának hatására szörnyűséges, de ugyanakkor legendás alkotás keletkezett, több szempontból is. Mindenekelőtt hírneve miatt: mert ugyan ki ne ismerné az Übü párt? Bizarrul nevetséges és hírhedt kalandjuk történetét híven őrzi az utókor... így a francia köznyelv is, mely ubuesque jelzővel illeti a komikusan kegyetlen és gyáva jellemeket.
Továbbá a szereplők igen nagy, két tucatot is kitevő száma miatt: találunk közöttük városlakót és földművest, nemeseket, udvaroncokat, valamint nem kevesebb, mint két hadsereget, egy medvét és szellemeket! Figyelemre méltó végül a gondolatok rendkívüli gazdagsága, valamint az az őszinteség, mely mind az alaphangvételben, mind a megjelenő formákban megmutatkozik. A korlátok folytonos feszegetése, az ésszerűségen való gyors átgázolás biztos jelei annak, hogy igazi szürrealista vénára tapintunk.
Mily öröm megragadni egy olyan művet, melyben a lázadás és a végletes engedetlenség szele fúj!
Az Übü király elsősorban természetesen a politikai rendszereket leplezi le, melyek a hatalom megszerzése érdekében a legképtelenebb őrültségeket gerjesztik. Kigúnyolja továbbá a teljhatalmú diktátorokat, vagy a becsvágyó önkényurakat, akik elképzelhetetlenül alantas alkukra is képesek, csakhogy céljaik beteljesüljenek. De a mű ennél tovább is megy: éles és józan képet nyújt az emberi viselkedésmintákról, és teszi mindezt kitörő, szemtelen, felszabadító nevetés közepette.
Übü-apa káromkodásai [merdre és cornegidouille] hetedhét határon át visszhangzanak, s így jobban érvényesítik az arrogáns és diadalmas hülyeség, az aggálytalan kapzsiság, az aljasság, a gerinctelenség világra szóló kihívását, a halálukon levő szerencsétlen testvéreid gyávaságait, ahogyan Albert Cohen írja. 
Nevessünk hát az egyetemes emberiség gyarlóságain, de nézzünk mélyen a tükörbe is: Übü-apa és Übü-anya köztünk lakoznak, amennyiben fellelhető bennünk a jó és a rossz, a fény és az árnyék, az erő és a gyengeség, a szolga és az úr, a férfiasság és a nőiesség, a hős és az áruló, a szent és a gyilkos. E szereplők hozzánk hasonlítanak: kacagjunk hát teljes szívünkből... mindenekelőtt azonban magunkon, úgy, hogy a hasunkat fogjuk a nevetéstől.
Ebben a gúnyolódó, önmarcangoló és örömteli vadsággal telített kontextusban öltik magukra a színészek a különböző karaktereket, hisz itt a ruha teszi az embert, vagyis a jelmez élteti a szereplőt. Bizony, itt mindenik színész egyszer csak a jó vagy a gonosz bőrében találhatja magát, lehet győztes avagy vesztes, annak függvényében, hogy a komikum és a cselekmény hogyan alakítják a helyzetet.
Mennyi energiabedobás, éltető erő, egyfajta szerves falánkság kell diktálja a spektákulum ritmusát ! Tudatosan használom itt a spektákulum kifejezést, hisz ebben a szóban benne van a rögtönzés szelleme, az alkotás őrültsége, melyekben el szeretnék merülni, és lelkesen túllépni a színház bevett szokásain.
Íme nézzük, amint szereplőink belépnek a színpadra... az übükirályok mindent elsöpörnek: örömmel rombolnak, veszettül vádolnak, mindezt avégre, hogy újra és még erőteljesebben elvarázsolják a világot. Ők azok, akik ismét rábukkantak a találékonyságra, a szemtelenségre, a gyermekkori rácsodálkozás hatalmára, valami olyasmire, amit életük vége felé Miró és Picasso is megtaláltak.
Gondolataim Paul Klee és Jean Rouch felé is fordulnak. Az első a faragványai miatt jutott eszembe: kis, élénkszínű fadarabokból összeállított naiv szobrocskái húrokkal és rongyokkal a végükön ma is a képzőművészet biztos ihletforrásai.
A második mint néprajzos filmkészítő ötlött eszembe, valamint a komédiások játékához való viszonyulása miatt. Újranéztem a Ghánában forgatott lenyűgöző dokumentumfilmjét, melyben a  haoukák kultuszát örökítette meg Az őrült mesterek (1954) címmel. A résztvevők teljes lényükkel, erőszakot sugározva vetették bele magukat a rituális birtok-táncokba. Hasonlóképpen a mi übükirályainknak is magukban kell hordozniuk a rituális bűnhődést, a világ nyomorúságaiért, az emberi lény kegyetlenségeiért való vezeklés feladatát, vagyis tükröt kell tartaniuk civilizációnknak. A nyugati színházi kultúrának minden bizonnyal sok tanulnivalója akad ezekből az afrikai kontinensen őrzött ősi, animista rituálékból.
Következtetésképpen és valamiképpen továbbragozva a híres descartes-i logika által megfogalmazott gondolkodom, tehát vagyok következtetést, ezt az előttünk  kitárulkozó Übü királyt a kabbalisztikus gondolkodás mottója alá tudnánk helyezni: Olvasok, értelmezek, kritizálok, ellenszegülök, hallgatok, írok, kérdezek, válaszolok, idézek, nevetek, mesélek, hívok, beszélgetek, felszólalok, imádkozom, tanulok, tanítok, élek... tehát vagyok.
(Alain Timar)