A 80-as évek legelején Tolnai Ottóék újvidéki telepi házában laktunk és az állatokat gondoztuk amíg ők nyaraltak. Ott találtam meg Pilinszky összes addig megjelent versét, cikkét, írását. Akkor fogant meg bennem két gondolat: az hogy ezeket a verseket lehetetlen színpadon elmondani, és az hogy mégis megpróbálom. Majdnem 30 év egy rövidke élethossz. Ennyi ideje alakul, kűzd a létezésért velem együtt ez a versciklus. Ennyi idő alatt váltak barátommá, tanácsadómmá, funkcionálissá, konkréttá ezek a versek. Közben szentség és álszentség kereszttüzében próbáltam túlélni, és ahol muszáj volt, eltűnni, hogy mentálisan megmaradjak egésznek. "Isten bizonyos értelemben lemond arról hogy minden legyen. Nekünk arról kell lemondani hogy valami legyünk. Ez az egyedüli jó amire képesek vagyunk." (Simone Weil)
Ez az est nagy csöndben, szinte hírverés nélkül járt meg velem együtt különböző helyszíneket: 1983-ban Angelusz Iván Kreatív mozgásstúdióját Budapesten, 1984 őszén a Szkéné színházat, 1984 hideg telén Török Sándor műtermét a szabadkai városházán, 1985 még hidegebb elején a szabadkai gyerekszínházat, ugyanakkor a szabadkai színház tető nélküli próbatermében tartottam egy egyszemélyes performance-t, ahol legfontosabb közönségem a csillagos ég volt; 1986-ban Ristic színházat, 1988-ban a gázgyári műv.ház betonbunkerét Budapesten, 1991 tavaszán pesti leánykollégiumot, 1991 nyarán váci egyházi gyülekezetét, 2000-ben a pesti RS-9 színházat, 2001-ben az erdélyi, sepsiszentgyörgyi református templomot, 2003 karácsonyán a Tamási Áron színház stúdióotermét, vegül 2009 szeptemberében a sepsiszentgyörgyi központi katolikus templomot.
Ami megmaradt az tényleg már csak a lényeg, mert mindez iő alatt organikusan velem együtt alakult a szöveg, és amire ma sincs szó arra jó a zene és a tánc. Számomra a hegedű-szóló partitúrák egy más dimenzió tánczenéi, ahol minden tiszta és igaz, a szó és az ige nem manipulalható, éppúgy ahogy táncban nem lehet hazudni. "A magasrendű érzések nyújtotta energiák általában korlátozottak." (Simone Weil)
Az ilyen jellegű energia kútforrása a költő által körülírt szakrális színház.
"Véletlenül pillantottam meg a szerény kis plakátot, valahol az áruház előtti hirdetőoszlopon: Pilinszky est május kilencedikén, Daróczi Zsuzsa vajdasági színésznő előadásában. A készülődésnek is megvolt a kedves hangulata: a templomkarzatról lekerülő székeket kéz a kézbe adogattuk egymásnak. Megtelt a kis terem, mondhatnám zsúfolásig. Középen maradt egy kis hely, tenyérnyi színpadnak. A színpadi világítás és egyben a díszlet is egy szál égő gyertya a földön. Belépett a művésznő, bokáig érő fehér szoknyában, ujjatlan fehér ingben, maga előtt vezetve egy szép, tiszta arcú ötéves forma kislányt. Számomra úgy tűnt hogy a kislány végig ott volt a színpadképben. Megkezdődott a varázslat... Pilinszky egyik könyvében így ír Dürrenmattról: Egy megjegyzése azóta sem megy ki a fejemből. Azt mondta hogy a színpad egy olyan sürített tér ahol minden belépés fölér egy szüléssel. A színre szülés örömérol és fájdalmáról mondottakat igaznak éreztem ezen az estén, amikor a felhangzó zenére a művésznő elkezdett forogni körbe-körbe, szűnni nem akaró forgásával olyan drámai feszültséget teremtett a teremben amely már a kibírhatóság határát súrolta. Láttam az aggódó tekinteteket. "Nem szédül el...?" "Meddig bírja még?" De ő csak forgott, forgott tovább, gyönyörű artisztikus testtartással, finoman változó karmozdulatokkal, rezzenéstelen arccal, mintha levegőt sem venne. Olyan valószínűtlen volt ez a mozgás, már-már téren és időn kívülivé vált, hogy azután ebben a feszült várakozásban megszólaljon a költő Pilinszky, hogy megszülessen az emberi hang: először a dadogás hangja, majd a suttogásé és az ékesszólásé is. Ki is Darózi Zsuzsa színésznő? Erdélyből indult, Vajdaságban élt évekig, most talán visszakerül Erdélybe. Igen tehetséges szinésznő. A sors és a véletlen kegyelméből megismerhettük őt mi néhányan, ajándék volt számunkra ez az est, nagy ajándék."
Fazekas Lászlóné, Váci Református Tudosító, 1991 június 7
„A színész tolla ebben az esetben a versmondás. Vele írja le indulatoktól futott sorait az élet igazságairól és igazságtalanságairól. Az előbbi felől most mintha mindinkább az utóbbi fele hajlana. 2-3 éve visszafojtott szenvedéllyel, meseszép nyelven adta elő Weöres Sándor verseit. Most a páriák művészetének hitében keresi a verset. Ott keresi ahol még nem született meg a szó, ahol az értelem szikrái parázslanak csak fel a koromfekete éjszakában, de ami ebből a fénytől át nem járt szférából ered az tisztább és természetesebb mint ami az értelem fényénél születik meg.
 Ahogy valamely lírai vagy prózai alkotás, a Daróczi-est is jelképekből építkezik, egy jól átgondolt és részteleiben kidolgozott koncepciót valósítva meg. Mert a színész nem elégszik meg annyival, hogy Pilinszkyt tolmácsolja, hanem az ő csodálatos verseiben kíserel meg kiteljesedni emberként és művészként, olyan valakiként, aki a hétköznapi valóságot képes adni a költészethez, hogy az hitelesebb, szívbe markolóbb legyen...”
7 Nap, Szabadka, 1985 január 18.